Még Jessica Alba formás popóját is megmenti. Mestergyilkos: Feltámadás kritika.
Előrebocsátom, nem vagyok oda Jason Statham filmjeiért. (Az akkor miért írok róla és egyéb ilyen szöveget kéretik mellőzni). Nem mintha nem tartanám esetlegesen tehetséges színésznek, hiszen hiszek Guy Ritchienek, aki 1998-ban neki adta Bacon szerepét az A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső című filmben és aztán további filmjeiben is újrahasznosította. Kiválóan ráérzett arra, hogy Jason elképesztően jól tudja hozni a mai klasszikus akciófilmek hőseit. Ennél azonban ki is múlik a bemutatása. De az is lehet, hogy képes lenne mást is eljátszani. Lehet, hogy akár Matthew McConaughey-i filmes pálfordulásra is képes (a szépfiúból komoly drámai színész lett). Ám ezt nem igazán tudjuk. Még. Az is elképzelhető, nála később érkezik a váltás. Vagy egyáltalán nem következik be. És itt látom én a szomorú valóságot. Színészként ugyanazt a karaktert hozni, néha rózsaszínben vagy magasfeszültségben egy idő után unalmas. Nézőként pedig még inkább.
Nincs ez másként az A mestergyilkos: Feltámadás (Mechanic: Ressurrection) című amerikai akció-thriller esetében sem, ami a 2011-ben bemutatott első rész folytatása. Illetve annyiban folytatás, hogy az előző epizód néhány szereplője köszön vissza, valamint új karakterekkel bővült. Aki nem látta az előzőt, az sem fog semmiről se lemaradni. A Dennis Gansel rendezte akciófilm késő nyári, kora őszi popcorn-mozinak tökéletes, és hozza a szokásos kliséket. Aki valaha már látott ilyen stílusú filmet az pontosan tudja, mire számíthat. De van-e benne több? Megpróbáltak-e a készítők valami pluszt és érdekeset belevinni? Röviden: nem. Sajnos.
Arthur Bishop miután huncut módon megúszta a benzinkúti autórobbantást, visszavonultan él Rio De Janeiro egyik kikötőjében lévő hajóján és naponta meg-megáll kedvenc kávézójában, hogy Santosként, amolyan brazilosan kortyolgassa italát. Ám egy nap asztalánál megjelenik egy nő, aki megpróbálja beszervezni őt, végezzen el egy munkát, öljön meg három gazembert, és természetesen balesetnek kell látszódnia. Bishop ellenáll és Thaiföldre utazik egyik barátja partmenti bungalójába. Ám persze ott is megtalálják és egy újabb nővel (mivel mással?) próbálják beszervezni. Kiderül, hogy Riah Crain (Sam Hazeldine) áll a háttérben és küldi rá Gina Thorne-t, azaz Jessica Albát, hogy finom bőrével és félpucér fenekére tapadt homokszemcsékkel próbálja rávenni, ugyan tegyen már eleget megbízója követelésének, különben nem lesz jó vége. Kénytelen-kelletlen Bishop elvállalja a melót, ugyanakkor elhatározza, legyalulja a föld színéről Craint. Kétszeres motivációja (ellensége kiiktatása és a jónő megmentése) adja az erőt, hogy végleg leszámoljon megbízójával, hogy aztán megintcsak nyitott maradjon a vége. Hiszen mindig van nagyobb gonosz, aki átveszi az elhullott meghagyott birodalmát.
Tökegyszerű történet, és a film három negyed része mindenféle különös izgalom nélkül telik el. Igazi filmes élményt a film utolsó harmada ad. Addig tingli-tangli lightos és középszerű akciófilmet nézünk, ezerszer látott filmes trükkökkel és számomra érthetetlen erotikus jelenettel. Alsóneműs száraz dugás? 2016-ban? Amikor a tévében is jóval kifinomultabb érzéki jeleneteket láthatunk? Really? Jóvan, de lépjünk túl a kötelező ágyjeleneten túl és nézzük meg az akciókat. Semmi igazán érdemi nem történik, ezek egy alacsony költségvetésű filmnél is megtalálhatóak. Hol vannak a Daredevil sorozatban látottakhoz képest? A színészi megjelenítéseket se érdemes kiemelni. Kivéve, amikor megjelenik a színen Tommy Lee Jones, aki végre hoz valami színt az egész alkotásba és a legjobb perceket és filmes szempontból is értékelhető jeleneteket hoz.
De ezzel még nincs vége. Az akciójelenetek is egyre izgalmasabbá váltak, végre volt tétje az egésznek és izgulhattunk a főszereplőért, még néhány csihi-puhit is megeresztenek a testére. Mindenki hullik körülötte, mindenki megsebesül. Kivéve őt. Mert ő nem egy Bruce Willis, aki egy szál atlétában mászva és számos sérülést szerezve is megmenti egy toronyépületben garázdálkodó terroristáktól az ártatlan embereket. Itt ilyesmit nem látunk. Lényegében a kötelező körökön kívül semmilyen emberit nem találunk Bishop motivációjában. Persze, jól mutat, hogy a megmentendő nő a világ szegény gyermekein kíván segíteni és azzal zsarolható. Mint egy akcióthrillerbe oltott propagandafilm. Mentsük meg a világ gyermekeit! Nincs olyan, aki ezzel nem értene egyet, de tán nem éppen ezzel a filmmel kellett volna ezt hangsúlyozni. Főleg ott, ahol vajmi keveset ér az emberi élet... Mert még ha megrögzött bűnözők is a mestergyilkos áldozatai, mégiscsak valamiféle önbíráskodás.
Ha valami pozitívumot kéne kiemelnem, akkor a film utolsó harmadában látható akciójelenetek képi ábrázolása figyelemreméltó és többször is felvontam a szemöldököm, mintha a produkcióra szánt negyven millió dollár java részét a film végére tartogatták volna. És meg kell dicsérnem a hangvágást is, és a film végi akciók dinamikáját és izgalmát, valamint a szokásos frappáns szökési megoldást. De kár, hogy csak ennyi. És ha már az elején Statham színészi képességeit hiányoltam, mintha a végére megcsillant volna valami belőle. De ez lehet csak a vajas pattogatott kukorica és vizezett kóla hatása volt. Akciófilmek kedvelőinek nem hoz újdonságot és érdekességet, de Jason Statham rajongóknak kötelező.
