Röviden: semmitől. Kicsit hosszabban: majdnem semmitől. Kritika a tovább mögött!
Igazából alig vártam már, hogy bemutassák a Marvel-univerzum tizenharmadik egészestés szuperhős filmjét, mert egyszerűen oda vagyok a szuperhősökért. És kezdjük is ennél a pontnál. Amikor az ember kicsi, és álmodozó, akkor bizony eszébe jut, milyen szuperképességekkel vértezné fel magát, ha tehetné. Ha lenne ilyen bolt, tuti, bekukkantanék és némi képesség-próba után a gondolatolvasást választanám. Mert az olyan jódolog.
Ebből a szempontból mondjuk nem egészen az ízlésemnek való a Russo fivérek új, két és fél órás szuperhős-felvágottja. És bár úgy reklámozták, hogy ez a Steve Rogersből lett Amerika Kapitány soron következő, immár harmadik vessző- akarom mondani pajzsfutása, mégis nem ezt az érzést kelti bennem. Vagy nem fogtam fel a történetvezetést, bár kétlem. Sokkal inkább hasonlított a Bosszúállók következő filmjéhez, mint sem a csillagos-sávos lobogót magán viselő férfi és a vasas pasas összeütközéséről. Bár a Bosszúállókhoz kevés, az Amerika Kapitányhoz pedig sok volt, valamiért mégsem tudott igazán berántani.
Holott az alapötlet igazán kecsegtető volt, a valamilyen törvények feletti egyesületet mégsem lehet csak úgy ellenőrizetlenül hagyni a nagyvilágban, főleg, hogy megannyi kontinens, konkrétan Lipcsétől Bukaresten át egészen Queensig hihetetlen erőbedobással nyírják egymást, miközben ártatlan életek száradnak a lelkükön. Mindezzel szembesülve aztán szemlesütve szépen elszégyellik magukat, és az ENSZ által kiadott megegyezés aláírására hajlanának, ha nem lenne ott Bucky, aki Rogers gyerekkori öribarija, és aki nem tehet arról, hogy halomszámra ölte az embereket, mivelhogy szegénykét megfertőzték mindenféle csúnya gondolatokkal és egy vörös könyvből felolvasva az igéket (meg főneveket - de ne ragadjunk le a részleteknél) elkapja a gyilkolászhatnék. Ha nem is ma született bárány, de Rogers szerint acélos félkarú faltörő kos, akihez érzelmei kötődnek.
Szándékosan vettem most ezt elő. Merthogy miközben egyre másra éri őket a fizikai csapás, a belső összeütközéseiken is felül kellene kerekedni. Aminek folyamata leginkább abból áll, hogy szomorúan néznek maguk elé, vagy épp premier plánban a kamerába, hogy ezzel nyomatékosítsák, ők most baromira szenvednek.
De ennél többet nem mutatnak. Sem barátságból, sem pedig szerelemből. Ez utóbbi ráadásul kimerül abban, amikoris minden előzmény nélkül (jó, azért nem teljesen, de mégis) Amerika Kapitány lesmárolja az Emily Van Camp által alakított 13-as ügynököt, kutyafuttában. És ennyivót. Nem érteni azt sem, hogy az mitől is működhetne, hogy csak tessék-lássék náspángolják egymást a szuperhősök, csúnyán néznek és a "majd meglátod" kifejezést próbálják meg tettekre váltani? Mert nem működik. Nézem és közben azt észlelem, hogy ugyanmár, úgyis kibékülnek. Aminek aztán ráadásul elég profán módját választja Amerika Kapitány, mert majd' szétfeszíti a tesztoszteron, és a szánó pillantás mellett mást nem kap Robert Downey Jr., és egy fedexes levelet...
"Tudom, hogy megbántottalak, Tony. Azt hittem, ha nem beszélek a szüleidről, majd megkíméllek, de... Már tudom, hogy csak magamat kíméltem, sajnálom! Bízom benne, hogy egy nap majd megérted. És remélem, megérted majd az álláspontom az Egyezményről is. Mind azt tesszük, amiben hiszünk, és ez így is van rendjén." - Steve Rogers alias Amerika Kapitány.
Hát, mit mondjak, ez enyhén gyenge. Ahogy az is, hogy az összes akciójelenet mintha csak a szabvány szerint készült volna. Értem én, hogy egy kocsit csak X-féleképpen lehet felrobbantani, és láttuk már párszor, nincs új a nap alatt, de akkor is... Lepjenek meg! Mert így, sokadszorra unalmas, illetve az elképesztő váltások miatt még idegesítő is. Vagy csak én öregszem, ki tudja. Látványos volt, pörgős és gyors volt, abban nincs hiba, illetve a CGI is megtette a hatását. De a kötelezőkön túl nem hozott semmit. Rá is költöttek vagy kétszáz millát.
A konfliktust pedig igazán frenetikusra is sikeredhetett volna, hiszen ahogy a két főhős és annak vonzáskörzete egymásnak feszül, abban több potenciál volt, mint amit végül kihoztak belőle. A statiszta szerepre degradált Sólyom, Hangya, Sólyomszem és Skarlát boszorkány az egyik oldalon, és Fekete párduc, Fekete Özvegy, Vízió, Hadigép és Pókember meg a másikon, sem hoz túl nagy felüdülést. Mintha egy jól összerakott Bosszúállók teaser lenne az egész. Persze, most kicsit sarkítok, hiszen a Pókember bevonása, ami a cameo-szerepnél azért többre is jutotta, igazán üdítő volt. Az eredettörténetet kivesézték két perc alatt, majd további percekben láthattuk-hallhattuk, mire is számíthatunk az újrafazonírozott figurától. És az biza tetszetős. Hozta a karaktert és egyfajta igazán szórakoztató színfoltja volt az egész harci-undi-megbocsi-kalandnak.
Akiről nem ejtettem szót, az Zémó ezredes, akit Daniel Brühl alakít. És milyen jól! Azta! Igen, amikor már itt tartok, akkor azt jelenti, hogy a többiek meg semmit, vagy alig, hiszen a mérce nem túl magas. Pedig tényleg igyekezett mindenki beleadni magát, vissza a régi szerepekbe. Csakhogy közben elveszett az, ami az eddigiekben jellemezte őket. Tán elfogyott a lelkesedés? Brühl alakja kőgazdag és nincs olyan a világon, amit ne szerezne meg, még a Tél katonáját is maga mellé venné. Már, ha engedné neki. Aztán kiderül, nem is akar ő mást, csak bosszút állni családján, mert ezek a szuperhősök szuperül tönkre tették. De míg mindenkit majd' szétvet a bosszúvágy, addig a Fekete Párduc úgy határoz, hogy bár felrobbantották az apját, ő azonban nem ad teret a negatív érzésnek és jó ügy érdekében fogja felhasználni. Erről majd egy következő filmben kapunk bővebb tájékoztatást.
Itt tartunk hát eme Marvel-adaptáció után, ami film tuti túllépi az egy milliárd dolláros bevételt, már nem kell sok hozzá. És hogy a felvetett kérdésre összetettebben feleljek, az Amerika Kapitány: Polgárháború látványos nem attól jó, hogy tessék-lássék sztorija van, hogy rengeteg benne a szuperhős, és mégcsak nem is attól, hogy CGI-orgiába csap át. Hanem egyszerűen azért, mert rajongunk a szuperhősökért, és ha azok egy kesznyéteni kultúrház múlt századból visszamaradt, szúette festetlen színpadon olvasnák fel a túlcukrozott üdítőitalok összetevőit, akkor is marokszámra zabálnánk és csillogó szemmel néznénk. Mert imádjuk, for no reason!
