Nem halnak ki, csak eltűnnek. Mert mindig a vége jó. És nincs ez másként a Jégkorszak: A nagy Bumm c. animációs film esetében sem. Kritika!
Messziről indítok. Tizennégy évvel ezelőtt köszöntött be a Jégkorszak, és az eltelt közel másfél évtizedben nem eresztett. Jöhetett olvadás, vagy a dínók hajnala illetve vándorolhattak a kontinensek, a 20th Century Fox holdudvarába tartozó Blue Sky Studios nem akarta elengedni a jól tejelő bizniszt. És itt bizony álljunk meg egy pillanatra. Mert a Jégkorszak első epizódja mintegy 383 millió dollárt hozott világszerte, hogy aztán a négy évvel későbbi folytatásra már közel dupla annyi pénzért váltsanak jegyet (660 millió) illetve a harmadik epizód pedig jóval túlszárnyalja az előzőeket és hihetetlen 886 millió dollárt produkáljon. A negyedik rész bevétele ugyan kissé visszaesett. Szó szerint kissé, hiszen a 877 millió dollár is igazán kiemelkedő sikernek könyvelhető el. A legújabb, a készítők szerint utolsó felvonás is jól teljesít a kasszáknál és a franchise összbevétele könnyedén túllépheti a három milliárd dolláros bevételt. De megéri a pénzét? Ennek járok utána a jelenleg a mozikban futó A nagy Bumm alcímet viselő záróepizód kapcsán.
A rendes filmeken kívül persze igazi kis szuvenír-iparág is született a karakterekhez köthetően, valamint az öt egész estés animációs filmeken túl készült hat rövidfilm és három videójáték, és természetesen az über-népszerű kardfogú kitalált ősmókuspatkány, azaz Motkány megalkotása. És dőlt a lé minden fronton. Ugyan a kritikusok a folytatások számának növekedésével egyre elmarasztalóbb kritikával illeték, a közönség nagyon is vevő rá. Ki nosztalgiából, ki csak egy kicsit szórakozni akar a szereplők idétlenségein és csetlés-botlásain. Mert aki nem az önfeledt szórakozás miatt tér be egy Jégkorszak-filmre, az ne is váltson rá jegyet.
És itt elérkeztünk a savanyú a szőlő effektushoz. A Jégkorszak erőssége ugyanis nem igazán a történet, hanem a helyzetkomikumokra épülő idegen világbeli roadmovie-fíling járja át. Mindig minden vándorol, halad és összevissza jár. Ahogy a természetben az állatok. Folyamatos a mozgás és egyetlen egy dolog állandó: a változás!
Míg az előző négy részben akadtak erősebb és gyengébb történetszálak, az utolsónak beharangozott ötödik résznél a földöntúli veszély került előtérbe, amit ki más, ha nem a kedvenc Motkányunk makkhoz való egészségtelen és életveszélyes ragaszkodása hozza el. Merthogy szokás szerint szuszogósan ügyefogyott módszerrel próbálja megkaparintani a kedvenc makkját és már-már burleszkbe hajló önparodisztikus mutatványokkal hajtja előre a vágy. Olyannyira, hogy idétlenkedései közepette elköt egy repülő csészealjat és nemcsak összekuszálja és rendezi Naprendszerünk bolygóit, hanem még egy aszteroidát is a Föld felé irányít, hogy teljes legyen a káosz.
Hőseink eközben önfeledten élvezik a "kis családjuk" gyarapodását. Manny lánya, Barack hiphop-laza Julien barátja teszi próbára a mammuttürelmet, hogy még jó kis családi viszály kerekedjen amiatt, mert a lány már felnőne és tovább vándorolna a világban, minden különösebb cél nélkül. Diego, a kardfogú tigris pedig párjával a családalapításon gondolkodik és Sid, a lajhár pedig újfent az igazi szerelmet keresi. Ebbe az idilli közegbe csap bele szó szerint a földöntúli veszedelem, és miközben a kihalástól próbálják megóvni magukat, úgy, hogy Buck, a féleszű (már-már zakkant) ősmenyus segítségével eljussanak a becsapódási helyszínre (ami évezredek óta ugyanaz..), nos, közben rájönnek, hogy belső feszültségeit kutyafüle ahhoz képest, ami a világra vár.
Feltűnnek benne ősi ismerősök, szó szerint. Hiszen Sid nagyija mindig jópofán és indokolatlanul szól bele a dolgok menetébe. A mamák már csak ilyenek! :) Illetve természetesen megjelennek a tollas dinók is (végtére is, figyelembe kell venni a legújabb kutatások eredményeit). Na és mindezek tetejébe ott a világmegváltó és zen-állapotban a végeérhetetlen életben lubickoló túlezoterizált (ha nem volt ilyen szó, ezentúl lesz) láma-sámán, aki szintén ragaszkodni lelazultságához és örökifjúságához. De persze az események és körülmények hatására aztán földhöz ragadtabb útra téved és hőseinknek segíti eljuttatni a mágneses kristályokat a vulkánba, onnét kilőve az űrbe eltéríteni a szintén mágneses aszteroidát. Hogy aztán az utolsó pillanatban éppenhogy elkerülje őket.
Igazán kreatív megoldások születtek, már-már az extrémitásba hajló helyzetekbe rakták a készítők a főszereplőinket. Minden szupervicces helyzetek beletömködtek és olyannyira mindenkit meg akartak nekünk mutatni, hogy kicsit elveszünk a rengeteg karakter felbukkanásában. Nem tudunk kellőképpen elidőzni az egyeseknél, éppencsak villanásnyi időnk marad képletesen elbúcsúzni tőlünk. Ez ugyanis a végső. Édesbús belegondolni, hogy már nem fogjuk látni a hőseinket, ezért aztán mi mást is választhatott volna a Mark Thurmeier által vezetett készítőcsapat végszóként mint egy jó kis lakodárét, ahol mindenki a helyére kerül és mindenki megkapja, amire vágyik: reményteljes életet.
Külön kiemelném John Debney zenei munkáját, aki majd megnézi a filmet, fogja tudni, miért mondom. A vágás és a látvány az elvárható szinten van, ahogyan jól eltalált poénok és helyzetkomikumok tarkítják és színesítik őslényeink kalandjait. Mindenképpen szívderítő a kilencvennégy perces mozi. Gyerkőceinknek és persze gyermeklelkű felnőtteknek ne feledjük megvenni a leginkább csak porfogónak tartott mesés menüt, műanyagfigurával. Csak az élmény kedvéért!
Aki mélyreszántó és önelemzős animációs filmet várna, az ne erre a mozira üljön be. De aki a nosztalgiával megspékelt popcorn-szórakozásra vágyik, az mindenképpen üljön be rá és javaslom a 3D-s változatot. Jöhet tehát a móka és kacagás és közben még az elengedésről és elfogadásról és kap néhány magvas gondolatot.
Képek: 20th Century Fox
