Nehezen fakadnak ki a szavak, amikor jellemezni kellene A Saul fia című filmet. Velőtrázóan borzalmas, mélyreható és fájdalmas. Filmkritika.

Nemes Jeles László filmjéről azóta hallani, hogy bemutatták Cannesban a nemzetközi filmfesztiválon. Világraszólóan hangos siker övezi, több mint ötven országba eladták a forgalmazási jogokat és kiderült, Magyarország ezt a filmet küldi az Oscarra is.

Homályos képen elmosódott alakok különféle nyelveken indulatszavakat hallatnak, miközben látótávolságra közelít egy vegyes, viseltes ruházatú meggyötört férfi. Ijesztően közelre jön, hogy szemügyre vehessük és arcáról leolvassuk a fájdalmat, ami elborzaszt. Lélektelen szemmel néz. Úgy, hogy beleivódik az ember lelkébe. És ott tart. Úgy marasztal, hogy közben taszít. Furcsa állapot ez. Nem ereszt, kézen fogva vezet - mit vezet, ráncigál, vonszol és megráz -, egy percre sem távolodva el. Mintha csak ott lennénk, személyesen részt vennénk az események láncolatán. Saullal és fiával.

Egy koncentrációs táborban járunk, ahol a sonderkommando tagjai minden titkok tudói. Észrevétlenül rángatnak bele a történésekbe, nem hagynak szusszanásnyi időt sem. Sikolyok, zokogások, kiáltások és óbégatások hallatszanak a komor hangulatú jelenetek sokaságában. Nem szájbarágós, nem magyaráz feleslegesen, inkább filmes eszközök egész tárházával mesél és érzékeltet. De olyannyira, hogy szinte a bőrünkön érezzük a gázkamrából kiszálló füstöt, vagy a meztelen testek - "darabok" - fémpadlón való húzásának nyomát. Ott és akkor összpontosul a világ minden kegyetlenségének visszfénye.

Néma kiáltás és vádló pillanatok az emberi szörnyűség bugyrában, úgy árad szerteszét az a kétségbeesés, amiből kiszabadulni szinte lehetetlen. Elképzelni sem lehet az emberi mivoltunk parányi szikráját ott, ahol kézenfogva jár a szenvedés és a nyomor. Ahol a halál ott liheg a nyomunkban, ott gázosít minden egyes pillanatban, és ahol a fejetlenség és a káosz hamuszürke forgatagában élesen vakít a napfény.

Saul kétségbeesett harcot vív, hogy a fiának tekintett ifjú holttestét elrejtse és megadja neki azt a végtisztességet, ami minden embernek jár(na). Nem akarta, szétporladjon és elfelejtődjön, mint megannyi társa. Ott bolyongott kilátástalanságának szürke, embermaradványoktól szutykos folyosóján, fejvesztve menekülve egy olyan világba, ahol minden lehetséges, ahol minden áthidalható. Ahol nincs jajveszékelés, elkülönítés és bizonytalanság. Ahol süt a nap és kék az ég.

Ez azonban már emlékeiben sem él, nem járja át a mindenható remény, hiszen az ott és akkor halt meg, ahol és amikor Dávid-csillag ragadt a kabátjára, amelynek hátán vörös iksz-szel jelezték semmirevalóságát. Keményen, mégis belső küzdelmekkel vívódva keresi a kivezető utat. Elsősorban tisztességes búcsúztatást kíván a fiúnak, miközben sorstársai lázadás kirobbantására fogják, összekacsintva disszidálásra hajlamos fekete-szürke zubbonyos feláldozható katonákkal.

A film nagyszerűen mutatja be egy ember valódi reménykeresését, amit még akkor sem veszít el, amikor hirtelen a kénkővel égetett árok széléhez ér, nem viszolyog, rezzenéstelen arccal, de belső akarattal és kitartással, meg külső segítséget nem várva fürkészi, hogy nyerhet egérutat. Röhrig Géza úgy formálja karakterét, hogy közben nem formál, hanem jelen van. Mindig, mindenkor, minden porcikájában hiteles. A minimalista ábrázolás, és a szaggatott párbeszédek még inkább bevonnak és erőteljesen szorítanak. Szinte szétfeszül a mellkas. Nincs kapaszkodó, csak monoton menetelés a biztos halálba. A 35mm-es film pedig valóban igazi filmélményt nyújt, és a különféle emberi hangok mérnöki pontosságúan érzékeltetik, hozzák közelebb az akkori valóságot.

Saul ebben a közegben van, s megszállott érdeklődésének súlya nehezedik a vállán, ami szinte agyonnyomja, de mégis viszi-cipeli. Rendíthetetlenül. Hiszen amikor már minden odavész, amikor ép gondolat nincs már az emberben, akkor mi adhat erőt, mi lendítheti túl a húsba maró élettelenség gyötrő érzésén, a láthatatlanul lüktető fájdalmon, ha nem a remény? Hogy adhatna végső tisztességet a menekülés, a látszólagos megtisztulás, ha az egyetlen menedéket nyújtó erdei fatákolmány is a gonoszság és embertelenség martalékává válik?

Nem, nem a remény hálja el utolsó nászát, nem a mardosó bizonytalanság adja meg az utolsó kegyelemdöfést. Hanem, ami irányíthatatlan és előidézhetetlen. Ami minden fegyvernél erősebb és ami az örök élet zsenge hajtása. A megbékélés.

Saul sarokba szorulva elengedi mindazt, ami makacsul és kérlelhetetlenül marasztalta életkedvét, s az addigi komor arcán hirtelenjében úgy elomlik a mosoly, hogy a szörnyű tetthalmaz alatt a néző megkapja a maga katarzisát. Néma öröm a természet szentélyében. Halálra várva. Miközben a rengetegből hirtelen előbukkanó fiú gyorsan elillanó reményvisszfénye adja az utolsó kenetet, hogy aztán ugyan sután, de mégis reménykeltően szaladjon a zöldellő faágak sűrűjébe.

Borka Roland